Liszt Ferenc, a magyar géniusz

megjelent: Rovátkák - Horvátországi magyar kulturális és tudományos folyóirat 2011/4.

Vigh Kristóf zeneszerző előszava:
Felkérést kaptam Kovács Gergelyné kedves pártfogóm, családi barátunk ajánlására, hogy írjak Lisztről egy horvát újságba a Liszt év alkalmából. Végül is a választás nem volt rossz, hiszen anyai nagyanyám, Jaczkovics Magdolna horvát nemesi család sarja, akinek ősei Károly Róbert idején telepedtek le Kárpátalján, magyar szívű, görög katolikus papi családdá válva.

A horvát himnuszt is feldolgoztam, s fontos részét képezi Csete György építész beremendi „Megbékélés kápolnájának” felszentelésére írt Békehimnusz oratóriumomnak. Kovács Gergelyné ajánlóm pedig az én sorsomban is mérföldkövet jelentett, fontos ösztönzései, és S.O.S. Világ-Magyarország című szimfonikus költeményem életre hívása révén. Liszt személye is meghatározó volt az életemben. Feleségem, Zita is unszolt, így el volt döntve a kérdés, hogy írok Lisztről. Talán ez is egy új mérföldkő lesz számomra. Valójában megtiszteltetés, hogy írhatok, s kifejezhetem mások számára, hogy én, egy jelenkori magyar zeneszerző mit gondolok Lisztről. Különösen, ha éppen zongorista, s egy új harmonikus, bizonyos értelemben új „romantikus” irányzat képviselője vagyok.Tudom, felelősség, hiszen amit leírok, az kitörölhetetlen a szellemi értékelések palettáján. Ilyen szellemi értékelésekből táplálkozik egy ország szellemi, kulturális öntudata, s ez hamisságot nem tűr. Jó néven veszi viszont az igaz, jószándékú igyekezetet, amely révén a magyar kulturális kincs föltárása egy új megvilágítással gazdagodhat, különösen, ha ez a megközelítés azt a szellemiséget tárja föl, amely által mi, magyarok, különös fénnyel és magasztos érzéssel szívünkben gondolunk vissza nemzetünk nagyjainak alkotó munkásságára.

Ne várjon tehát a kedves olvasó lexikális ismertetőt, hanem sokkal inkább az ellenkezőjét. Megkísérlem Liszt alakját szellemi oldalról, mégpedig főként a magyar szellemiség oldaláról megközelíteni. Felvetődhet a kérdés: Egy horvát lapban? Igen, miért ne, hiszen a horvátok csodálatos lelkiségű nép, amely nem áll messze a magyartól, sőt jelen korunkban talán jobban is őrzi eredeti szellemét és temperamentumát. Azt, ami hasonlított a régi magyarra.

Zrínyi példáján is láthatjuk, hogyan forr egybe hit, lélek és hűség egy nemzet fölötti hazaszeretetben, mert a hazaszeretet valójában nem más, mint ami bennünket, s népünket Istenhez köt. S a két nép közös vonása az a lélek, a lelkesedés képessége, amellyel egy közös húron rezgett a múltban, s fog még talán a jövőben is, mint a jó testvérek.

Liszt Ferenc 1811-ben, kétszáz éve született a nyugat-magyarországi Doborjánban. Sok nemzet vallja magáénak, az osztrák, a francia, még az olasz is, de mindennél ékesebben vallanak Liszt hovatartozásáról saját kézírású sorai, amelyet egy egysoros kis kottarészlet mellé írt 1883-ban. A címe is már szimbolikus: Magyar Király-dal (Egy régi magyar dallam nyomán) Alatta: „Mint magyar hazámnak hű fia, Liszt Ferenc”. Mindez magyarul és hibátlanul, cáfolva azokat a forrásokat, amelyek szerint egyáltalán nem tudott magyarul.

Ez egy igazi hitvallás, s nem véletlen, hanem jelzés értékű, hogy Lisztet a magyar királyság eszménye is foglalkoztatta. 1867-es Koronázási miséje is erről vall, de az mindenképpen mond valamit, hogy 3 évvel 1886-os halála előtt éppen egy ősi kis dallamocska jár a fejében, mintha kutatna egy elveszett szálat, mintha a magyar királyeszményt nem a saját korában, hanem a régmúltban lelte volna föl. A Magyar Király-dal első bemutatója érdekes módon meghiúsult, mert a cenzúra nem engedélyezte „kuruc” jellege miatt. Később - dacolva a cenzúrával - a Filharmóniai Társaság mégis bemutatta az Operaház egy rendkívüli hangversenyén. A Szent Koronához, s a magyar királyság eszményéhez kapcsolódó műveknek úgy látszik, hányatott sorsa van, még akkor is, ha a zenetörténet egyik legnagyobbja, Liszt Ferenc nevéhez kötődnek.

Beethoven is, aki 1823-ban, négy évvel halála előtt homlokon csókolja az apák szokása szerint a 12 éves Lisztet - figyeljünk a számokra, mert fontos jelentésük van - István király című szimfonikus nyitányt ír, amellyel németként hívja föl a világ figyelmét az általa magyar ismeretségi köréből megismert királyeszményre, az egyetemes, katolikus, nemzetek fölött álló szakrális uralkodóra, aki az Istennek alárendelt király, aki az égi rendet kívánta itt a Földön megvalósítani: „Ami fenn, az lenn is.” Talán nem tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy Beethoven homlokcsókja voltaképpen az örökség átadása. A klasszikus korszak „zenei fejedelme” átadta a stafétabotot a romantikus korszak „zenei fejedelmének”.

Látható, hogy az isteni inspiráció Nyugat-Európából keleti irányba, Európa közepe felé halad, s a rendezettségéről ismert klasszikus korszak német hegemóniája után, a fokozatosság elvén, alanyul egy német nyelvű kulturális területtel határos születésű, szenvedélyes lelkű magyar ifjút választ - osztrák származású édesanyával - , aki egyfajta szintézist képez a német „rendelvű” kultúra és az intuitív ősiséget képviselő magyar lélek között.

Idézet Liszt írásából:„ … én is ehhez az ősi, erős fajtához tartozom, én is ennek az őseredeti, megszelidíthetetlen nemzetnek vagyok a fia.” Párhuzamosan az isteni inspiráció ugyancsak keletebbre egy 1810-es születésű, - Liszttel szinte egyidős - Chopin nevű lengyel géniuszt teremt, akinek apja francia származású, hogy szintézist képezzen a francia kultúra és a lengyel lélek legszebb, legtisztább megnyilvánulása között. Ezt a kort, a romantika korát tehát az „alkotó léleknek” a nyugat-európai központtól keleti irányban való terjeszkedése, az európai központi kultúra és annak fejlődésébe bekapcsolt népek lelkületének szintézise jellemzi, amelynek két fő reprezentánsa Liszt és Chopin. Mindketten a párizsi szalonok állandó látogatói, a kor arisztokrata rétegei által pártolt és nevelt, így arisztokratává is vált személyek. Az európai központi kultúra tehát kineveli a bekapcsolódó országok új színű, megújulást hozó, ugyanakkor ősiséget visszaidéző lelkületének géniuszait. Szükség is van erre, hiszen a romantika kora már nem viseli el a számára már szűk német „rendelvűséget”, szenvedélyes lélekáradásra van szükség, amely a magyar és a szláv népek sajátja. A staféta átadása kézzelfogható. Ahogyan Lisztnek Beethoven, Liszt 1886-os halálakor az 1881-ben születő Bartóknak adja át képletesen a staféta botot. Itt most az egyik pólusában Közép-Európára áthelyeződött súlypontú európai kultúra az ősi népi hagyomány felé fordul, mert csak itt tudja fellelni azokat az ősiségi elemeket, amelyek az európai kultúra bölcsőjét képezik. Az európai kulturális fejlődés egyfajta „visszakarolást” valósít meg, Liszt szavával az „őseredetiséggel” és kreativitással formálva a jövőt. Az európai kultúra, hogy teljessé váljon, keresi ősforrását, s itt találja meg a Kárpát medencében, érdekes megfelelés, hogy Európa legnagyobb „vízkészlete, vízforrása” is itt található alattunk!

S mintha a dolog nem menne másként, a forrás megkeresésére kijelölt géniusz is állást foglal, s színt vall hovatartozásáról, elkötelezettségéről. Bartók csaknem ugyanazt írja le, mint Liszt, miközben első művei is Liszt nyomdokán keletkeznek: „…egy célt fogok szolgálni: a magyar nemzet és magyar haza javát”, valamint a Cantata profana-ban szereplő sorok is igazolják a fent leírtakat: „A mi szájunk többé nem iszik pohárból…. csak tiszta forrásból.”

Mi lehet ebben a magyar hazában annyira vonzó, hogy Liszt és Bartók szinte „eskütétel” formájában vallanak iránta való elkötelezettségükről. A mai kor embere ezt már nem érti, mert az érzések sokat veszítettek ősi erejükből, az érzések forrása, a szakralitás, az Isten rangnélkülivé vált, és háttérbe került. A jelenkor emberét a kicsinyes anyagi érdek motiválja, világa is már úgy épül föl, hogy azt sugallja, anyagi érdekhálózat minden, s érvényesülésének egyetlen útja, ha azonosul a materiális „érdekvilág” szürke, szellemtelen mechanizmusával. Liszt zenéjének szellemi tartalma fénylő bizonyíték arra, hogy az ő világa képviseli az igazságot, az ő művészete tiszta, szellemi, inspirált művészet, s jelenkorunk értékrendje és felfogása torzult. Ma, amikor beülünk egy koncerterembe Liszt zenéjét hallgatni a 200-adik évfordulón, vajon tudatában vagyunk-e ennek? Átjár-e minket az az isteni szellem, ami Lisztet inspirálta, hogy rajta keresztül földi mértékkel fölfogható formátumot öltsön, s a képére formáljon bennünket? Képesek vagyunk-e fölfogni, hogy Liszt egy szent ember volt, aki egész életével, annak minden ellentmondásával és emberi mivoltából fakadó gyengeségeivel is fölvállalt egy életszentséget, életfeladatot, hogy az Isten világát, az ember küzdelmét, a jó és a rossz harcát az emberiség számára a zene eszközeivel leképezze, s ezzel a feladattal adekvát módon ferences harmadrendi szerzetes is volt?

Amikor Lisztet hallgatunk, engednünk kell, hogy a nagy zeneköltő művei úgy hassanak ránk, hogy szembesítse lelkünket a tiszta művészet istenarcával. Ekkor von be minket abba a bűvkörbe, amelyben ráébredünk saját életszentségünk hiányára és szükségességére, ekkor érthetjük meg csak azt, hogy életünk sokkal több annál, amit a jelenkor anyagi érdekvilága sugall nekünk.  

De térjünk vissza, mi annyira vonzó Liszt számára a magyar hazában? A magyar tájak? Európát bejárva ezernyi szép tájat láthatott. A nyelvi kifejezés? Nem tudott jól magyarul, viszont számos európai nyelven folyékonyan beszélt, irodalmi műveltsége főként ezekhez kötődött. Az édesanya? Az édesanya, Lager Mária Anna nem volt magyar, hanem osztrák. Az édesapa? Igen, az ő magyarsága már nyilvánvalóan meghatározó. Azt kell mondanunk, Liszt különös szeretettel csüngött az édesapján, Liszt Ádámon, aki magyar hitvallású, meghatározó példa, s akitől zenei tehetségét főképp örökölte, aki ugyancsak egy zenei talentum volt, bár képességeit nem volt lehetősége kibontani teljesen. Liszt Ádám apja, Liszt György is már orgonista, kórusvezető volt, így Liszt Ferenc zenei tehetsége ezekre az alapokra épült. Liszt lelkének alapprincipiuma, a zene tehát szeretett magyar édesapjához kötődött, aki kezdetben maga tanította 6 éves kisfiát zongorázni.

Ne felejtsük el azonban, hogy bármennyire is vegyes lakosságú volt a terület, Liszt szülőföldje magyar volt, magyar közigazgatás, magyar jogrend alatt. Sőt, az osztrák „vonalassággal” szemben egyfajta „összekacsintós virtust” képezett a magyar lakosság, s a magyar nemesi világ mindenhová kisugárzó lelkes szabadságeszménye, közösségi mentalitása, összetartó ereje. Nem összehasonlítható ez a világ a Trianon utáni Magyarország elcsatolt határvidékének jellegével, amely egyébként a jelenkori osztrák dominancia ellenére a mai napig, a képviselőtestületek összetételében, mentalitásban, számos elemében még mindig magyar. Liszt egyébként mindig megtartotta magyar állampolgárságát, magyar útlevéllel utazott, sőt, francia anyától született gyermekei is magyar állampolgárok voltak. A magyar szülőföld a magyar lelkű édesapával, a magyar mentalitású közösségi és családi szellem meghatározottságaival tehát egyértelmű letéteményese Liszt magyarságának.

De ezzel összefügg Liszt Isten felé irányultsága is, akinél ugyancsak igazolódik az, hogy

a hazaszeretet és istenszeretet voltaképpen egymástól nem elválasztható fogalmak.

Lisztben, miután elhagyta szülőföldjét, az elhagyott szülőföldje iránti vágyódás is

egy „nemzetfeletti” istenszeretetté transzformálódik át, amely különösen inspirálja az Isten, s a földi világban harcát vívó ember ábrázolására. Liszt komolyan foglalkozik azzal, hogy pap lesz, ebben is szeretett édesapja istenkereső lelkületét örökölte, aki két évig római katolikus papi szemináriumba is járt. Amikor Liszt korát akarjuk megérteni, nem kerülhetjük ki a jelenkorral való összehasonlításokat sem. Amit abban a korban jelentett az Isten, ma már nem jelenti. Ami akkor Magyarország, s magyarságtudat volt, ma már nem az. Ami akkor lélek, önfeláldozás, lelkesedés, mint a magyar lélek sajátosságai léteztek, ma már alig találjuk nyomát. A méltatlanul oly sokat szidott arisztokrata „rendszerben” - ha volt is bizonyos emberi gőg, s bürokrata osztálykorlát - a legtöbb felismert tehetség pályára került, bármilyen osztályból jött, az arisztokrácia kiművelte és magához emelte őket. A kis Liszt pályája is magyar és osztrák főnemesek támogatásával és ajánlásával indult. A jelenkor demokratikus társadalmában ilyen szintű támogatás nem valószínű, hogy megtörténhetne. Olyan rajongás, és minden akadályt legyőző akarat nincs ma már a tehetség, s nemes célok érvényesülésére, mint volt Liszt korában.

Ma nincsen magyar arisztokrácia, s nincsen értékeket pártoló, felkaroló vezető réteg. Ezért nincs is tiszta körvonalú kulturális képe az összetételében és felfogásában megváltozott nemzeti elitnek. Van még persze hiteles kulturális képe a kultúra legjobb képviselőinek, s a társadalomban még föllelhető, értékszemléletű családmaradványoknak és keletkező új családoknak, de ezek többnyire a társadalom egészétől és egymástól is elszigeteltek.

Induljunk el tehát a kis Liszttel, a nagyszerű kezdetek, sikeres hangszeres   bemutatkozások után a család Bécsbe költözik, s Liszt tanára Czerny lesz, aki a hangszerkezelés és zongorametodika egyedülálló szakembere, aki széles skálájú mozgásformákat alkalmazó etűdöket is ír. Czerny olyan, mint a legkiválóbb mesteredző. Mellette az ifjú zongoraművész olyan hangszertechnikai biztonságra és virtuozitásra tesz szert,  ami abban a korban példa nélküli. Czerny úgy nyilatkozik, hogy ilyen buzgó, szorgalmas és tehetséges növendéke még nem volt. Érzékelhető, hogy Liszt komponistaként is Czernytől tanulja el a virtuóz figuráció alapjait, amelyeket később továbbfejleszt. Érdekesség, hogy kezdetben ugyanannál a Salieri-nél tanul zeneelméletet, aki Beethoven és Schubert tanára is volt. Megjegyzendő, hogy az ismert Mozart filmben méltatlanul Mozart „gonosz” riválisaként  ábrázolt Salieri valószínűsíthetően igen jó zeneszerző és kiváló tanár volt, aki mindhárom zenei nagyság pályájához fontos indítólökést adott. - Ennyit korunk önkényes, hamis ábrázolásmódjáról.-  Lisztet tehát az isteni gondviselés vezérli, csakúgy, mint a kis Mozartot. Minden sikerül neki, a figyelemfelkeltő bemutatkozás, ösztöndíj, a korszak legjobb tanárai, s egy kiváló menedzser az édesapja személyében. Zongoraművészként már 16 éves koráig hatalmas európai karriert fut be. Ekkor 1827-ben édesapja meghal, s innen megváltozik minden. Egy elmélyültebb időszak következik, zongoraórákat ad, évekre eltűnik a nyilvánosság elől. Ekkor, s ezután érik azok a hatások, amelyek a már kifejlesztett hangszeres tudását soha nem látott magasságokba emelik, s zenei stílusát végleg kiformálják. Paganini hegedűjátéka óriási lökést ad számára. A párizsi szalonélet keretében ismeri meg Berliozt, Chopint, akik nagy hatással vannak rá, s jó barátok is lesznek. Liszt nem csupán egy nagyszerű zongorista, hanem feltaláló és felfedező.

A zongorán lehetséges új játékformák feltalálója és felfedezője. Chopin is az volt, csak másképp. Liszt Paganini hangszerjátékának bizonyos effektusait bár használja, különösen Paganini etűdjeiben, de valójában Paganinit nem másolja, csupán arra a felismerésre jut általa, hogy neki zongorán kell létrehoznia ugyanazt a rendkívüli játékmódot, amit Paganini a hegedűn megvalósított. A zongora persze egészen más, mint a hegedű. Ki tette volna ezt meg, ha nem ő, az addig ismert legerőteljesebb, legvirtuózabb zongorista, aki kellő fantáziával, és kreativitással is rendelkezett ehhez a feladathoz. Az eredmény pedig fenomenális volt.

Ezt csak az tudja igazán, aki nemcsak hallotta, hanem játszotta is legvirtuózabb műveit. Liszt a zongora hangszerjátékot a legnagyobb magasságokba emelte. Ez igazi bravúr volt, mert egyrészt rendkívüli ötletesség, s félelmetes fizikai teljesítmény kellett hozzá, - mégpedig elsőként, mindenki előtt - másrészt a megteremtett új romantikus hangzásvilág döbbenetes volt. A Mazeppa, az Eroica, a transzcendens etűdök valóban, nevükhöz méltóan hihetetlen erőt, fantasztikumot, emberfelettiséget sugárzó művek. Liszt zongoraművészként azért lett világhírű, és páratlan, mert saját emberfeletti módon virtuóz, s rendkívüli hangzás-effektusú művei, valamint átdolgozásai, parafrázisai hallatán a hallgatóság egyszerűen önkívületben őrjöngött. Olyan volt ez, mint egy csoda, a megvalósult lehetetlen. Ami pedig még ennél is több volt, az nem más, mint az emberfeletti tett, küzdelem utáni pillanatokban megszólaló egyszerű, prófétai hangú zeneköltészet, mintegy imádság, hálaadás, ahol aztán megáll a levegő, s kimondatlanul mindenki ugyanazt érzi: - Látjátok emberek, az emberfeletti tett célja és végeredménye a szeretet, szerelem, Isten. Az ember csak egy porhüvely, s csupán Isten erejével képes csak ilyen nagy dolgokra. A Mefisztó keringő és Dante szonáta  is az emberi élet nagy sorskérdéseivel, az ember földi harcával, s annak komolyságával szembesítő, figyelemkeltő, döbbenetesen virtuóz „fantasztikum.” Szándékosan használom a „fantázia” megnevezés helyett ezt a szót, mert a fantázia szó jelentése részben megváltozott, ma már sokszor a képzelet meseszerű világával azonosítják. A „fantasztikus” jelző pedig számomra a fizikai valóságtól elrugaszkodó, és fölé emelkedő reálisan létező szellemi tartalom megjelenítője. A h-moll szonáta is a fausti problémakör és gondolatvilág brilliánsan letisztult megjelenítése, amely már az őt életrehívó tárgyon is fölülemelkedik, s egy önálló, saját boltozatú épületként a zeneirodalom egyik legsokatmondóbb, legnagyobb ívű zongoraműve.

Ez az elsőként elért, s önmaga által megteremtett transzcendentális szint csak egyetlennek, egyszemélyben előadónak és zeneszerzőnek adatott meg az ismert történelemben: Liszt Ferencnek. Lisztet bár saját korában zongoraművészként mindenki fenomenálisnak tartotta, de zeneszerzőként őt és irányzatát (Liszt-Wagner irányzat) érdemtelenül számos negatív bírálat is érte, éppen a „rendelvű” német kultúra örökösei részéről, akik egyébként zseniális zeneszerzők.(Schumann-Brahms köre.) Ma már nem is értjük ezeket az ellenvetéseket, hiszen tökéletesen érzékeljük, hogy Liszt harmóniai, zenei világa rendkívül szép, gazdag, egyéni és csak rá jellemző, hatalmas mélységeket, az emberi élet alapkérdéseit megjelenítő, különleges művészi ábrázolásmód.    

S felvetődik a kérdés: Miért foglalkozik egy fiatal zongoravirtuóz ilyen mélységekkel?

Menny és pokol harcával, a köztük vergődő földi ember sorsával, az ördög arcával és lelkületével, Szent Erzsébet tisztaságával, Szent Ferenc emberi korlátokon fölülemelkedő szentségével? Liszt egy olyan ember, egy olyan művész, aki komolyan veszi Jézus felhívását, amely arról szól, hogy ha elég hit van bennünk, képesek lehetünk az emberfölötti tettek elérésére, végrehajtására. Ha elég hit van bennünk, képesek vagyunk járni a vízen, képesek vagyunk levetni összes földi röghözkötöttségünket. Liszt személyében megvalósul a csoda, az emberfölöttiségre törő hit manifesztálódik, s létrehoz egy olyan fantasztikumot, egy olyan fizikális síkon is megjelenő valóságfelettit, transzcendenciát, amely nem csupán a zongora lehetőségeinek transzcendenciája, hanem az élet szellemi tartalmának, az emberi élet lényegének, valóságfelettiségének ábrázolása. Liszt nem véletlenül használta etűdjeire ezt a kifejezést, valójában kulcsként adta kezünkbe, hogy megértsük az ő szellemi célját, ábrázolásának lényegét, s a transzcendenciát az ő szellemi világára is vonatkoztassuk, amelynek csupán fizikai vetülete és megjelenési formája a hangszertechnikai fantasztikum. Liszt eleven példa arra, hogy tényleges és valóságos szellemi cél, vagyis hit nélkül nem is teremtődik meg a célzott szellemiek ábrázolásához szükséges emberfeletti materiális eszköz.

Liszt szellemi célja annak megmutatása, hogy nem csupán véletlenül születtünk le a Földre, a természet, az univerzum élő anyagvilágának részeként, hanem, hogy különleges célú, rendeltetésű, isteni teremtésű élőlények vagyunk, akiknek feladata emberi korlátaik, homályos látásuk, röghözkötöttségeik legyőzése, az önmagukon való fölülemelkedés.

A „jó” győzelme, igenis a korunkban devalvált és megkérdőjelezett, relativizált „jó” és erkölcs győzelme tehát az isteni cél, világunk átszellemesítése. Hogy az legyen itt lenn is, ami fenn. Harcunkat a „gonosz” világával vívjuk, amelynek képe korunkban ugyancsak relativizált, „nem létezőnek” állított, vagy hogy a „rossz csupán bennünk van”, s ez így is kell legyen, mert ha nincs így, akkor „prüdek,” szárazak és élettelenek vagyunk.

Liszt élete azonban erre éppen rácáfol, hiszen ha valaki, akkor ő élt, az életet a maga teljességében élte, szerelmek és barátságok között, utazva, s a világ szépségeiben gyönyörködve. Liszt ugyanolyan hús-vér ember volt, mint bárki, mindent szeretett, ami jót és szépet a a földi élet kínál. Sőt, felfokozott temperamentummal, szenvedélyesen rajongott az életért, ahogy Szerelmi álmok című zongoraművéből és Petrarca szonettjeiből is megtapasztalhatjuk. Liszt megcsodált mindent, ami útjába került: Völgyet, „Obermann völgye”, tavat, „A wallenstadti tónál, forrást, „Egy forrás partján”, kápolnát, „Tell Vilmos kápolnája”, a harangok zúgását, „Genfi harangok”, a szökőkutakat, „Villa d’Este szökőkútjai.” Megörökíti az erdő zsongását, „Erdőzsongás koncertetűd”, az este szépségét, harmóniáját, „Esti harmóniák” transzcendens etűd, a velencei gondolázás élményét, „Gondoliera”.  Megcsodálja Raffaello festményét, „Eljegyzés – Sposalizio”, Isten iránti csodálatát fejezi ki a „Bénédiction”-ban, amelyet Lamartine költéménye alapján írt.

Az emberfölötti hit győzelmét ábrázolja két legendájában, „Szent Ferenc a vízen jár - Szent Ferenc a madaraknak prédikál”. A fölsoroltak mind zongorára írt művek, Liszt költészete legközvetlenebbül zongorán nyilatkozik meg, ahol leginkább otthon van, s amelyhez kifejezési ösztöne leginkább kapcsolja. Ugyancsak zongorára születnek a menny és pokol harcát, s az ember küzdelmét fantasztikus szellemi és technikai inspirációval kivitelezett, bravúros Dante szonáta - Dante Isteni színjáték című művének alapján -, s Goethe Faustja alapján a kiemelkedő jelentőségű h-moll szonáta, a lehengerlő virtuozitású Mefisztó keringő. Két legjelentősebb zenekari művében, a Dante és Faust szimfóniában részletesen is kidolgozza ezt a személyét mélyen foglalkoztató témát.

Les Préludes, Bölcsőtől a sírig, Hamlet, Mazeppa, Prométheus, Orpheus és Tasso szimfonikus költeményeiben ugyancsak az emberi sorsról, az ember drámai helytállásáról szól, a hősi élet különböző példáinak nagyhatású ábrázolásával.

Isten dicsőségét hirdeti különös szépségű, Szent Erzsébet legendája címú oratóriumával, az Esztergomi Bazilika felszentelésére írt nagyjelentőségű Esztergomi miséjével, áhitatos és magasztos érzésvilágát kifejező Krisztus oratóriumával, Via crucis (Keresztút) című művével, számos Ave Maria (Üdvözlégy) és Pater Noster (Miatyánk) megzenésítéssel.  

„Istennek és a császárnak is megadja a tiszteletet” Ferenc József magyar király koronázására írt Koronázási miséjével, amelynek Mátyás-templomi bemutatójára egyébként hazafias állásfoglalásai miatt meg sem hívják. Nem volna persze Liszt, ha nem foglalkozna a halál kérdésével is. Ezért Requiem-et ír, valamint egyik zongoraversenye is a Dies irae… „Harag napja” gregorián ének alapmotívumára írt Haláltánc. Liszt világszerte leginkább játszott, legismertebb zongoraversenyei az Esz-dúr és az A-dúr. Számos csodálatos dalt is ír.

Liszt munkásságának kimagasló része a hazaszeretetét kifejező, magyarsággal kapcsolatos művek sora: A már említett Szent Erzsébet legendája, Koronázási és Esztergomi mise mellett jelentős virtuóz zongoraművei a Magyar Rapszódiák, köztük a Rákóczi-induló grandiózus zongora-letétje, egyéb népdalfeldolgozásai, a Hungária kantáta, a Hungária és Hunok csatája című szimfonikus költemények, a Magyar Fantázia című zongoraversenye, az 1848-as magyar forradalomnak emléket állító Hősi induló, Magyar rohaminduló, Magyar gyors induló, valamint „Funérailles” című, a szabadságharc hőseit gyászoló zongoradarabja. Mindezek a címek, s a művek jellege nyilvánvalóan tanúskodnak Lisztnek a magyar szabadságharc melletti, teljes mellszélességű kiállásáról, sőt, dacos magyar önérzetéről és harcos hazafiságáról. Petőfi szabadságeszményének is adózik „Petőfi szellemének” című zongoraművével, valamint „A magyarok istene” című dalával, a nemzet nagyjainak pedig a Magyar történelmi arcképek című zongorasorozatával állít emléket. (Széchenyi, Deák, Teleki, Eötvös, Vörösmarty, Petőfi, Mosonyi) A Magyar Király-dal című kompozíciója dal és zenekari kíséretes kórusmű formájában is megjelenik.

Liszt a művészet fejlődését, az emberiség földi harcát, a jó és a rossz küzdelmét, a földi talentumok megsokszorozását  mindig is közös, csoportos ügynek tekintette, mai szóval igazi „irányító csapatjátékos” volt. Saját tehetségének kibontása mellett, a talentumok megsokszorozásának fontos lehetőségeként a mások talentuma sokszorozásának feladatát tekintette. Csodálatos lényeglátással az emberi kultúrát egy egységes egészként szemlélte, amelynek parkjában akkor ő volt a fő kertész. Az ő életében ez a park csodálatosan zöldellt, dúsan termett, bővült és gazdagodott. Soha nem volt irígy, féltékeny, épp ellenkezőleg, minden értéket fölkarolt, sőt, minden értéknek részévé vált. Minden jelentős zenei alkotás propagálásában részt vett, minden jelentős, vagy jelentősnek ígérkező művet bemutatott. Átírta zongorára Bach számos orgonaművét, Beethoven szimfóniáit, Berlioz műveit, Schubert dalait, Erkel Himnuszát, Egressy Szózatát. Feldolgozta fantáziaszerűen, kivonat formában a kor népszerű operáit, Bellini, Donizetti, Verdi és Wagner műveit, parafrázisokat készített belőlük, s koncertjein el is játszotta ezeket kívülről.

Egyszerűen hihetetlen az a kotta és partitúra olvasási képesség, az a memória és munkabírás, s munkatempó, ami Lisztet jellemzi. Ezeket a képességeit előzékeny, lovagias, gáláns arisztokrata módjára állítja barátai és zeneszerző társai szolgálatába. Chopinről remek tanulmányt is ír, amellyel Chopin jelentőségét elsőként bizonyítja, s ezzel kijelöli Chopin zsenijének méltó zenetörténeti helyét. Berliozt és Wagnert is még életükben, s haláluk után is az őket megillető helyre igyekszik emelni. Beethoven iránt is rendkívüli tiszteletet mutat, kantátát ír az emlékére, támogatja bonni és bécsi szobrának felállítását. Mindent elkövet,  hogy az igazi érték elnyerje méltó helyét és megbecsülését. Szinte nincs olyan nemes ügy, amelyben ne venne részt. A katasztrófa sújtottak, főként a magyar árvízkárosultak megsegítésére rendszeresen koncertezik. Különös becsben tartja szülőhazáját, Magyarországot, ahová vissza-vissza tér, majd később tartósan be is kapcsolódik annak kulturális fölemelésébe.  

A Zeneakadémia élén, - Erkellel együtt - olyan pedagógiai munkásságot folytat, amely napjainkig meghatározza a magyar zenei élet színvonalát. Thomán István, Szendy Árpád és más zongorista növendékeivel indul a kiemelkedő magyar zongorista generációk sora, amely aztán megtermékenyíti a teljes magyar zenei életet. E sorok írója is zongoristaként, képletesen Liszt „ükunokája” a Liszt - Thomán István  -  Dohnányi Ernő - Solymos Péter pedagógiai lánc révén, de elmondható, hogy nincs olyan magyar zongorista, aki ne lenne bizonyos értelemben „pedagógiai” leszármazottja Liszt Ferencnek. Bartók és Dohnányi is Thomán növendékeként Liszt „unokája”, akik aztán Kodállyal együtt az európai zene egyik súlypontját a Kárpát-medencére helyezik át. Liszt tehát nemcsak az európai zenekultúra megújítója, az új zongoratechnika megteremtője, az európai kultúra központi személyisége, hanem a magyar zeneművészet fejlődésének is megalapozója.   

Liszt személyiségének és pályájának kulcsfontosságú meghatározója édesapja, de fontos hátteret jelent számára édesanyja is, aki 1866-ban, Párizsban hunyt el. Tanáraiként Czerny, Salieri, Reicha, majd alkotó társként és barátként Berlioz, Chopin, Paganini, Glinka, Wagner, Erkel és Mosonyi formálják egyéniségét. Jelentősen hat rá Dante, Victor Hugo, Goethe, Heine, Schiller és Petőfi. Lisztnek Európa szerte igen sok barátja van, egyházi személyek, főnemesek, egyszerű emberek. Számos magyar barátja is van, ismeri Széchenyit és Batthyány-t is, szinte az egész magyar vezető réteget. Két jelentős szerelmi kapcsolata van életében, akik társai, jellemének és munkásságának formálói: a francia Marie d’Agoult grófnő, született Marie de Flavigny, gyermekeinek anyja, majd később a kijevi Karolin Sayn Wittgenstein hercegnő, akivel majdnem létrejön házassága. A sors úgy akarta azonban, hogy Liszt ne házasodjon meg. Cosima lánya előbb Bülow zongoraművész, majd Wagner hitvese. Liszt soha nem bízza el magát, mindig alázatos, tökéletesen tisztában van vele, hogy mindent Istennek köszönhet. Gyermekkora óta fontolgatja a papi hivatást. Gondoljuk csak meg, kinek jutna eszébe hasonló, aki világhírű, ünnepelt művész, pályája csúcsán, akinek minden megadatik, hogy Istennek szóló háláját egy neki szentelt életben, szerzetesként mutassa ki?  Liszt alkotása éppen azért lett emberfeletti, mert ő valóban emberfeletti jellem, az alázatnak, az Isten iránti hálának kifejezője egész életében. Liszt a lehetetlent nem ismerő, pozitív gondolkodás példája, a fizikai gyakorlatot a legmagasabb szellemi szinttel párosító személyiség.   

Liszt zeneszerzői munkásságának befejező része a sokat emlegetett idős kori, letisztult és eszköztelenné vált, absztrakt zenei világ, amelyet sokan a XX. századi modern zene előfutárának tartanak. Liszt valóban előfutára az impresszionizmusnak, s a teljes 12 fokú hangrendszert igénybe vevő, kibővített hangzásspektrumú késő romantikus zenének. Mégis megjegyzendő, hogy Liszt a XX. század dodekafón és atonális irányzatainak tekintetében sokkal inkább „látnok” volt, mint előfutár. Megsejtette és megérezte, hogy mi fog következni, vizionálta az emberiség romantikus korszakát követő háborúkat, a szellemiség hanyatlását. Késői műveinek ilyen baljós címeket is adott, mint „Szürke felhők”, s „Balcsillagzat”, mindkettő vészjóslóan komor mű. A szenteknek, bölcseknek, s az isteni szellemtől átitatott embereknek sokszor van látnoki képességük, amellyel érzékelik az eljövendő hanyatló és emelkedő korszakokat. Liszt egy ilyen emelkedő korszak, a XIX. század romantikájának isteni szellemtől inspirált vezéregyénisége, aki tisztában volt azzal, hogy az emberiség szellemi válságkorszakoknak néz még elébe. Üzenete éppen ezért nem az, hogy ő, aki alkotásaival igazolta a zene szellemi természetét, Istentől való szépségét és erejét, ábrázolta  a földi ember harcát, megjelölte feladatát, mégis élete végén az eljövő „szürkeség” és elszellemtelenedés „balcsillagzatú” korszakához vezető előfutárként szerepeljen. Éppen megfordítva, üzenete a következő: Ha majd eljön a „szürkeség”, s az emberiség sorsa „balcsillagzat” alatt áll, akkor hallgassátok újra műveimet, szívvel és szellemmel, mert ez segíteni fog nektek visszatalálni Istenhez, az emberi élet küzdelmének és értelmének megtalálásához, a szellemi tartalom „fizikai” szint fölé emelkedő transzcendens valóságfelettiségének érzékeléséhez. A fizikai és szellemi világot műveiben összekapcsoló Liszt tehát olyan minta, amelyből a szellemi harmónia és válság korszakainak idején egyaránt meríthetünk, orvosság a léleknek, s példája az ember szellemi önmegvalósításának.

Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy jelen világunk hol tart jelenleg, hogyan áll szeretet, hazaszeretet, szellemiség, a teremtő Isten megbecsülése, s önmagunk helyes megítélésének dolgában.Vajon helytálló-e az a szemlélet, hogy minden problémánk gazdasági jellegű, s arra a megoldás csak a pénzügyi politika megfelelő lépéseiben rejlik? S miközben folyamatosan ezt szajkózza a világ, folyamatosan romlik a világ gazdasági helyzete, s egy lépést nem tettünk az emberiség nagyobb része sorsának orvoslására, s még magunkat sem vagyunk képesek egyenesbe hozni. Nem is fogjuk így, mert világunk a pénzügyi, materiális érdekszemlélet hamisságán, s nem az igaz értékszemléleten és szellemi kiválasztáson alapul. Vállaljuk hát a szellemi lépést, amire Liszt is felhív bennünket?

Merünk-e hinni, s élvezni általa az Isten áldásait, vagy megmaradunk tartósan abban az önmagát spirálozó materiális ördögkerékben, s forrunk saját levünkben, amelybe az elmúlt ötven év sokrétű gonosz ármánykodása taszította balról és jobbról gondolkodásmódunkat?

Kipróbáltuk-e már, mit jelentene, ha egyszer vakok maradnánk az egyedül kézzelfoghatónak mondott materiális utak illúzórikus elképzelésében, s engednénk, hogy a lélek megteremtse számunkra azokat a valóban reális, természetes eszközöket, önmagunk s mások megsegítésére, amelyek voltaképpen itt hevernek a lábunk előtt? Miért nem élünk tehetségeinkkel, találmányainkkal, természeti kinccseinkkel? A határainkon kívül élő magyarok tiszta, nemzetünk eredeti lelkületét helyreállító energiáival? A fantázia, a kreativitás, és 56-os forradalmunk testvériségének eszközeivel?  

Lisztről neveztük el repülőterünket, ez nagyon jó, „fölülről” inspirált döntés.

Azt szimbolizálja, hogy Liszt Ferenc Budapestje összeköti Európa és a világ országait, úgy, ahogy Liszt Ferenc tette, aki egykor az európa kultúra középpontja volt. Ez a szimbolika működik a politikai menedzsment, a kereskedelem és marketing szintjén is, de működhet másképp is. Erre is felhív ez a tanulmány. Kezelhetjük ezt a szimbolikát Liszt szellemében:  Kezdjünk el újra szárnyalni, kapcsoljuk össze az eget a földdel, mi magyarok, mint az égi madarak, s árasszuk ki a szellemi megújulást a világ felé, legyünk a szíve az új, felemelkedő harmonikus kornak, mert Liszt szavaival…mi ennek az őseredeti nemzetnek örökösei vagyunk. Pio atya jóslata szerint „valamikor annak a madárnak ki kell repülnie a kalitkából!” Sőt, képletesen, adjunk szellemi kenyeret a világnak! Az a föld és az a nép adja ezt, ahol a legjobb „búza” terem, s „tiszta forrást” rejt a föld mélye, Európa legnagyobb vízkészletét.

S ne feledjük, ahogy kenyér nincs liszt nélkül, a szellemi kenyér és búza, amelyet a „börtönéből szabadult madár” visz eleségül a világnak, nincsen Liszt Ferenc nélkül.

Vigh Kristóf